Kármán Tódor

Vissza a Magyarok oldalra
___________________

Szőllőskislaki Kármán Tódor

Budapesten született 1881. május 11-én.

Gépészmérnök, a szuperszonikus repülés atyjának tekintik.

Középiskolai tanulmányait a Trefort utcai gimnáziumban végezte.

A Budapesti József Nádor Műegyetemen szerzett diplomát gépészmérnöki szakon.
Ezután Bánki Donát mellett egy ideig tanársegédként dolgozott, majd a Ganz Rt. mérnöke lett. Ezután Németországba került, majd 1912-ben visszatért Selmecbányára, de még abban az évben elfogadta az aacheni egyetem professzori ajánlatát. Későbbi pályafutására nagy hatást gyakorolt, amikor Franciaországban egy katonai gyakorlótéren először látott repülőgépet.

1913-ban repült először, egy “Etrich Taube” géppel.

Az első világháborúban a Monarchia hadseregében szolgált, előbb ruharaktárosként, majd a Bécs melletti Aerodinamikai Laboratóriumban. Itt fejlesztette ki 1917-ben a világ első helikopterét, a PKZ-t. Kifejlesztésében Kármán Tódor mellett Petróczy István, Zurovetz Vilmos és Asbóth Oszkár működött közre. A háború után hazatért, de 1919-ben már újra Aachenben tanított, ahol folytatta úttörő elméleti aerodinamikai munkásságát is. Röviddel megérkezése után kollégájával, Erich Trefftzcel új szárnyfelület-elméletet dolgoztak ki, amit azonnal fel lehetett használni a repülőgép-tervezésben.
Nem kevésbé lényeges, hogy Kármán Aachent repülésügyi központtá kezdte fejleszteni. Aachenben kiderült, hogy Kármán intézetszervező képessége vetekedik kutatói tehetségével. Megérezte, milyen irányban fejlődik a technika, és hogyan lehet elméleti megoldásokkal hozzájárulni a fejlődést segítő technikai célkitűzésekhez. Ezzel vált Kármán és az Aachen Intézet a repülésügy fejlődésének centrumává. Affinitása a gyakorlati példák megoldásához sikereinek ugyanolyan lényeges tényezője volt, mint elméleti tudása. Kármán irányításával Aachen annak modelljévé lett, hogy milyen elvek alapján épüljön ki az elkövetkező évtizedekben a repülésügyi kutatómunka.

1926-ban az Amerikai Egyesült Államokba uazott, s ettől kezdve felváltva tartott előadásokat Aachenben, és a kaliforniai Pasedenában. Az itteni műszaki egyetemen Daniel Guggenheim amerikai nagytőkés alapítványa segítségével, megszervezte az aerodinamikai kutatóintézetet. 1927-ban Japán kérésére segédkezett egy szélcsatorna felállításában Kobéban.


1933-ban véglegesen letelepedett az Egyesült Államokban.
Szakmai tehetségét és előrelátását bizonyítja, hogy már akkor felhívta a figyelmet a szuperszonikus repülés problémáira, amikor a repülőgépek még csak 500 kilométeres óránkénti sebességgel repültek.

1934-ben a Douglas cég megbízásából elkészítette a világ egyik legsikeresebb utasszállító repülőgépe, a DC-3-as aerodinamikai elméleti számításait.

Részt vett a rakétakutatásokban a Guggenheim-laboratóriumban.
Ezt követően Kármán és intézete részt vett a B-36, B-47 és B-52 típusjelű bombázógépek kifejlesztésében, s közreműködött az “Atlas”, “Titan” és “Minuteman” ballisztikus rakéták fejlesztési programjaiban is. Fontos szerepet játszott az első rakéták kifejlesztésében.

Kármán Tódor életének utolsó harmadában az aerodinamikai, gázdinamikai munkásságának logikus folytatásaként vált a légköri és az űrrepülés új eszközeinek, a rakéták létrehozásával foglalkozó tudományág, a rakétatechnika jeles művelőjévé, világszerte elismert szaktekintélyévé. Rakétaelmélettel már az 1920-as évek elejétől kezdett ismerkedni. Jól ismerte azoknak a korai elméleti kutatóknak a munkáit, akik a rakétát az űrhajózás kizárólagos hordozóeszközének tartották. Közülük igen nagyra tartotta az orosz Konsztantyin Ciolkovszkij, a francia Robert Esnault-Peltire, az amerikai Robert Goddard, továbbá a szovjet Fidrih Cander rakétakutatókat, és különösen pedig az erdélyi születésű, német Hermann Oberth professzor elméleti, valamint gyakorlati eredményeit.

Nem kétséges, hogy Kármán és a kutatócsoport kezdeti, valamint további sikereit sokban segítette, hogy az Egyesült Államok tudományos-műszaki körei, neves műszaki egyetemek aerodinamikai tanszékei, kétségbe vonták a rakétatechnikai kutatások célszerűségét, nem ismerték fel időben a rakétahajtás jövőjét.

1939 második felében hivatalosan is megkezdődtek az úgynevezett JATO (Jet-Assisted Takeoff = sugárhajtással segített felszállás) program elméleti és gyakorlati munkálatai. A programot elsőként szilárd hajtóanyagú startrakéta kifejlesztésével kezdték.

A megbízhatóan és hatékonyan működő startrakéta létrehozásához a szilárd rakéta-hajtóanyagfajtákkal, az égésükkel, a hajtóműszerkezettel kapcsolatos elméleti és gyakorlati kérdések sorát kellett tisztázni, megoldani. Kármán számos elméleti meggondolással segítette a program sikerét. A kísérleteket nem a Kaliforniai Műszaki Egyetemen, hanem egy közeli, Pasadenában bérelt területen végezték.

A megfeszített munka már 1941 augusztusára eredménnyel járt. Az első repülési kísérletek bebizonyították, hogy a JATO rakétákkal ellátott repülőgép nekifutási úthossza több mint 50%-kal csökkent.

A munka eredményességét mutatja, hogy 1942 tavaszán, a Mojave sivatag egyik kiszáradt tavának a medrében (a jelenlegi Edwards légibázishoz tartozó területen), egy A-20 típusú bombázó-repülőgép, 2 darab folyékony hajtóanyagú startrakétával, eredményes felszállásokat hajtott végre – meglehetősen rövid nekifutást követően.

Ekkorra azonban Kármán néhány közeli munkatársával, mindenek előtt Frank Malinával, rakétatechnikai vállalkozóvá vált, mivel 1942 márciusában megalapították a rakétafejlesztésre és -gyártásra szakosodott Aerojet Engineering Corporation elnevezésű vállalatot, mely az 1960-as évek elejére Aerojet-General Corporation névvel a világ egyik legnagyobb rakéta- és rakétahajtómű-üzemévé vált.

Eközben természetesen az egyetemi kutatócsoport tevékenysége sem szünetelt. 1943 végén átfogó jelentést készítettek a nagy hatótávolságú ballisztikus rakétafegyverek katonai alkalmazásának lehetőségeiről.

Kármán ezt a jelentést 1943. november 20-án egy memorandummal kiegészítve küldte el a hadseregnek, melyben egyértelműen rámutatott arra, hogy elengedhetetlenül fontos a nagyhatótávolságú rakétafejlesztési program elindítása az Egyesült Államokban.

A dátum azért is fontos, mert ezt követően, néhány hét múlva a németek megkezdték London támadását a V-2 nagyrakétákkal.

A második világháborút követő időszakban az amerikaiak jelentős mértékben csökkentették a ballisztikus rakéták fejlesztési költségeit. Kármánt kezdettől fogva elkeserítette az amerikai katonai vezetés rövidlátása. Többször egyértelműen kifejtette azt a véleményét, hogy ha az 1940-es években az Egyesült Államok nagyobb erővel támogatta volna rakétatechnikai munkásságát, akkor jóval a Szovjetuniót megelőzve bocsátották volna fel az első amerikai műholdat, és sokkal korábban rendszeresíthették volna az első amerikai interkontinentális ballisztikus rakétákat.


Mindezeket kellőképpen bizonyítja a Kármán által – az 1945/1946-ban – elkészített három, nagyjelentőségű, egészen 1960-ig titkosított, átfogó jelentés, illetve tanulmány.
“Az ahol most tartunk” című jelentés, “Az új horizontok felé” és “A tudomány: a légifölény kulcsa” című tanulmányok legfontosabb következtetései az alábbiak voltak:

- A pilótavezette repülésben a sugárhajtású repülőgépek egyeduralkodóvá válnak.
- A jövő legfontosabb fegyvereivé a több ezer (akár 10000) kilométeres hatótávolságú ballisztikus rakéták válnak.
- Többlépcsős rakétákkal mesterséges holdak Föld körüli pályára állíthatók.
- A több ezer kilométer hatótávolságú ballisztikus rakéták, valamint a műholdak felbocsátására szolgáló, többlépcsős hordozórakéták megvalósíthatósága a tudomány és a technika lehetőségeinek határán belül vannak.

Kármán rakétatechnikai tevékenysége kapcsán mindenképpen megemlítendő a neves tudós és a “katonaság” kapcsolata, mely intézményesített módon az 1930-as évek közepétől egészen haláláig tartott, és életének utolsó évtizedében az amerikai hadseregen kívül kiterjedt az 1949-től funkcionáló NATO-ra is.

Kármán tudományos tevékenysége szempontjából természetesnek találta és szorgalmazta a katonákkal való együttműködést. Úgy vélte, hogy a hadsereg az egyetlen szervezet ebben a – minősítése szerint – “tökéletlen” világban, amely rendelkezik azzal a szellemi és anyagi háttérrel, amely elengedhetetlen a tudomány gyors fejlődéséhez.

Véleménye szerint a háborúban való felhasználás jelentette az alapvető motivációt az irányított rakétalövedékek iránti felfokozott érdeklődésben, mintsem a tudományos szempontok, vagy az új ismeretek öncélú feltárása.

A nagy tudós egyértelműen felismerte, hogy az akkor kétpólusú világban egyre nagyobb a fegyverek szerepe, ezért a katonai háttérből a tudományos kutatónak minél többet kell hasznosítania a tudományos haladás, a tudomány fejlődésének fenntartása érdekében.

Kármán nem volt idealista, hanem realista. Tudta, hogy a jó célok eléréséhez erős fegyverekre van szükség, de azt is felismerte, hogy ezeket nem feltétlenül kell használni. Azonban ezek elengedhetetlenek, egyfelől az elrettentéshez, másfelől pedig a tárgyalási pozíció erősítéséhez, az érvek alátámasztásához.

Azzal is pontosan tisztában volt, hogy a tudományos eredmények katonai célokra való felhasználása csak az egyik lehetőség. Ezért írta egy tanulmányában, hogy “A tudomány, amely háborús fegyvereket készít, az békés dolgokat is előállíthat. Aki irányított rakétafegyvereket gyárt, az műholdakat is képes felbocsátani.”

Kármán szilárd meggyőződése volt, hogy “a tudomány idővel főként jóra fogja használni hatalmát”.

Az 1951-ben megalakult Nemzetközi Űrhajózási Szövetség mellett létrejött Nemzetközi Űrhajózási Akadémia megszervezője és első elnöke ugyancsak Kármán professzor volt.

Őt tekintik a szuperszonikus repülés atyjának. 1959-ben, az amerikai légierő által a hiperszonikus repülés tanulmányozására létrehozott kutatóintézetet – még életében – Kármán Tódorról nevezték el.

Gyakran vitatkoznak arról, hogy a körülmények emelik-e ki a megfelelő nagy személyiségeket, vagy a nagy emberek teremtenek megfelelő körülményeket maguk számára. Kármán Tódor esetében erős érvek szólnak amellett, hogy sikerei belső tulajdonságainak köszönhetők. A született tehetség meglepően párosult benne más személyes vonásokkal, mint műveltség és gyakorlatiasság. A tapasztalatok okos felhasználása tette képessé arra, hogy ilyen döntő hatást tudjon gyakorolni a repülésügyre. Birtokában volt a tudományos jártasságnak, aktívan és ügyesen feltalálta magát mindig, ha a helyét új helyzetben kellett megállni.

Ennek a tudományágnak fejlődéséhez még számos jelentékeny személyiség járult hozzá. Közülük egyeseknek ismertebb neve volt, mint Kármán Tódornak, nehéz volna azonban egyet is kiemelni ezek közül, aki centrálisabb szerepet játszott volna az intézményszervezés, programtervezés terén. Személyében összpontosította az elméleti aerodinamikát és a légügyi-mérnöki technikát. Európában, Ázsiában és Amerikában fontos kutatóintézményeket szervezett, épített, támogatott. Segített kibogozni az atmoszférán átjutás titkait, nagyban hozzájárult a rakétatechnika és űrrepülés első lépéseihez. Nélküle a repülés-űrkutatás története egészen bizonyosan másként alakult volna.

A világhírű tudós a Magyar Tudományos Akadémia meghívására, 1962-ben látogatott haza, ahol október 22-én a Budapesti Műszaki Egyetem tiszteletbeli doktorává avatták, és átnyújtották neki a gyémántdiplomát is.

1963. február 18-án, az amerikai tudósok közül elsőként vette át a National Medal of Science kitüntetést Kennedy elnöktől.

A National Medal of Science kitüntetést 81 évesen John F. Kennedy elnöktől vehette át.

AeroPress: Kármán Tódor (1881-1963)

Szentesi György: Kármán Tódor és a rakétatechnika

Peter L. Jakab: ELMÉLET ÉS GYAKORLAT, KÁRMÁN TÓDOR ÉS A MODERN REPÜLÉSI-ŰRKUTATÁSI TECHNIKA KIALAKULÁSA

Ambrus Gergely – Csajbók Krisztina – Varjú Péter: A szuperszonikus repülés atyja: Kármán Tódor

Almár Iván: Űrhajózás – magyar akcentussal, 125 éve született Kármán Tódor

Múlt-kor: Kármán Tódor, a helikopter atyja

Wikipedia: Kármán Tódor

PaksNet: Kármán Tódor szoboravatása

Teller Ede: MAGYAROK HOZZÁJÁRULÁSA AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK HADSEREGÉNEK FEJLESZTÉSÉHEZ A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ ALATT ÉS UTÁN

Vissza a Magyarok oldalra
___________________