Kertész Imre

Vissza a Magyarok oldalra
___________________

Kertész Imre 1929. november 9-én született Budapesten

14 éves korában (1943) megjárta Auschwitzot, majd Buchenwaldot, ahonnan a lágerek felszabadítása után 1945-ben tért haza. 1948-ban érettségizett Budapesten. 1948–1950 között a Világosság, majd az Esti Budapest munkatársa. 1951-ben gyári munkás, 1951-től 1953-ig a Kohó- és Gépipari Minisztérium sajtóosztályának munkatársa, 1953-tól szabadfoglalkozású író és műfordító.


2002-ben előbb a romániai és az európai vezetőknek címzett nyílt levélben, majd a Frankfurter Allgemeine Zeitungban megjelent cikkben követelte a kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetemen a magyar nyelvű szakok indítását. A február 22-én „Ceauşescu tanintézete” címmel megjelent írásban az egyetemet többek között a „nemzeti-szocialista éra maradványának” titulálta. Romániában széleskörű lejáratókampány indult ellene emiatt, illetve az egyetem vezetője, Andrei Marga perrel fenyegette meg. Marga később elállt szándékától, mikor kiderült, Kertész csupán aláírója volt a Tudományegyetemet bíráló, 76 neves (köztük több Nobel-díjas) tudós, író által aláírt levélnek, illetve cikknek. Utóbbiban a nagyobb hatás kedvéért emelte ki Kertészt a „valódi” szerző, Reinhardt Olt.

A Szegedi Tudományegyetemen 2007-ben, interaktív beszélgetés a hallgatókkal
Jelenleg Berlinben él, de magyar állampolgárságát is megtartotta. Tartja folyamatosan a kapcsolatot az itthoniakkal, számos meghívásnak tesz eleget, 2007 márciusában a Szegedi Tudományegyetem hallgatóival folytatott interaktív beszélgetést, zsúfolásig megtelt az Auditórium Maximum, óriási volt az érdeklődés.

Első regénye, a Sorstalanság, amit 13 évig írt, többévi várakozás és visszautasítások után jelenhetett csak meg 1975-ben. Sikert előbb külföldön aratott a mű, itthon csak a rendszerváltás után, de főként az irodalmi Nobel-díj átvételekor. A regény főhőse egy kamasz fiú, akit a náci haláltábor szörnyű tapasztalatai érleltek felnőtté, és aki ezért képtelen visszatérni korábbi életéhez. A regény tárgyszerű, már-már dokumentarista stílusa a holokauszt újszerű irodalmi megközelítését tette lehetővé. A regényt Koltai Lajos operatőr-rendező ültette át filmre.
A Kaddis a meg nem született gyermekért (1990) folytatás is, válasz is az első regényre. Későbbi műveiben a kelet-európai történelem és társadalom csapdáiba szorított, kiszolgáltatott, tragikus sorsra ítélt egyén sorselemzését adja.
Műveit több nyelvre lefordították. Ő maga németből fordít – többek között Sigmund Freud, Hugo von Hofmannsthal, Friedrich Nietzsche, Ludwig Wittgenstein műveit ültette át magyar nyelvre.

Kertész Imre művei

Sorstalanság (1975)
Kaddis a meg nem született gyermekért (1990)
A nyomkereső (1977)
Detektívtörténet (1977)
A kudarc (1988)
Az angol lobogó (elbeszélés, 1991)
Gályanapló (1992)
Jegyzőkönyv (1993)
A holocaust mint kultúra (esszé, 1993)
Valaki más: a változás krónikája (1997)
A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt (1998)
A száműzött nyelv (2001)
Felszámolás (2003)
K. dosszié (2006)

2002. október 10-én irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki Stockholmban. Kertész Imre kapta meg első magyarként az irodalmi Nobel-díjat, „egy írói munkásságért, amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben”.

Bengt Samuelsson, a Nobel Alapítvány igazgatótanácsának elnöke nyitóbeszédében egyebek között a tudományos értékek és a demokratikus elvek hasonlatosságáról szólt. Szavai szerint a demokrácia értékei közé tartozik az átláthatóság és az őszinteség, amely természetes eleme az új tudáshoz vezető folyamatnak.

Az irodalmi Nobel-díj átnyújtása előtt – svéd és német nyelven – elmondott laudációjában Torgny Lindgren író, a díj odaítéléséről döntő Svéd Akadémia tagja úgy beszélt Kertész Imre munkásságáról, mint egy szimfonikus műről, amely arról szól, hogy az egyén nem hajlandó feladni személyes akaratát és beleolvadni egy kollektív identitásba.

A Svéd Akadémia Lindgren szavai szerint a “legerőteljesebben” tiltakozik Kertész Imre korábbi ironikus vélekedése ellen, miszerint ő örökre másodrangú, félreismert és félreértett magyar író, a magyar nyelv örökre másodrangú, félreismert és félreértett nyelv marad.

A Stockholmi Királyi Filharmonikus Zenekar Mozart, Schubert, Bach, Vivaldi és Bartók-darabokat szólaltatott meg az 1550 fős közönség előtt. Az irodalmi Nobel-díj átadása után Bartók Béla Erdélyi táncok című művéből csendültek fel részletek.

“Egyszer meghaltam már tehát, azért, hogy élnem lehessen – s talán ez az én igaz történetem. Ha így van, akkor e gyermekhalálból született művet a sok millió halottnak ajánlom, s mindazoknak, akik e halottakra még emlékeznek. De, mert végeredményben irodalomról van szó, olyan irodalomról, amely az Önök Akadémiájának indoklása szerint tanúságtétel is egyben, talán a jövőnek is hasznára válhat, sőt, szívem szerint azt mondanám: a jövőt szolgálja majd. Mert úgy érzem, hogy amikor Auschwitz traumatikus hatásán gondolkodom, ezzel a mai ember vitalitásának és kreativitásának az alapkérdéseihez jutok el; s Auschwitzon gondolkodva így, talán paradox módon, de inkább a jövőn, semmint a múlton gondolkodom.”
- Kertész Imre -


“Kertész Imre írói műve annak a lehetőségét vizsgálja meg, hogy lehet-e még egyénként élni és gondolkozni egy korszakban, amelyben az emberek egyre teljesebben alávetették magukat a társadalmi hatalomnak. Könyveiben szüntelenül visszatér életének döntő élményéhez, auschwitzi tartózkodásához, ahová mint fiatal fiút a magyarországi náci zsidóüldözések idején vitték el. Auschwitz számára nem kivételes esemény, amely akár egy idegen test a Nyugat rendes történelmén kívül létezne. Auschwitz a végső igazság az ember lealjasodásáról a modern létben.

Kertész első regénye, a Sorstalanság, a fiatal Kövesről szól, akit elfognak és koncentrációs tabórba visznek, de ő alkalmazkodik és túléli. A könyv azt az elidegenítő fogást használja, hogy a táborok valóságát teljesen természetesnek veszi, akár a hétköznapokat, amelyekben-bár a feltételek hálátlanok-, a boldog pillanatok mégsem hiányoznak. Köves egy gyerek szemével látja az eseményeket, anélkül, hogy természetellenesnek vagy felháborítónak találná őket – nem ismeri a mi tényeinket. Talán éppen az adja a leírás sokkszerű hitelességét, hogy hiányzik belőle az erkölcsi felháborodottságnak vagy metafizikai tiltakozásnak az az eleme, amelyet a téma kívánna. Az olvasó nem csak az erőszak kegyetlenségével szembesűl, hanem ugyanolyan mértékben a megfontolatlanság méreteivel is, amelyek az elkövetést jellemezték. Mind a hóhérok, mind az áldozatok kényszerítő gyakorlati problémákkal voltak elfoglalva, a nagy kérdések nem léteztek. Kertész üzenete az, hogy az élet alkalmazkodás. A fogolynak az a képessége, hogy megtalálja a helyét Auschwitzban, ugyanannak az elvnek a megnyilvánulása, amely a mindennapi életben és az emberi együttélésben fejeződik ki.

Ezzel a gondolkodásmóddal a szerző egy eszmei hagyományhoz kapcsolódik, melyben az élet és a szellem ellentétben áll egymással. Kaddis a meg nem született gyermekért – című regényében Kertész átfogóan negatív képet rajzol a gyerekkorról, és ebből az előtörténetből vonatkoztatja származtatja a koncentrációs tábor paradox otthonosságát. Kíméletlen egzisztenciális elemzését azzal tökéletesítí, hogy a szerelmet úgy ábrázolja, mint az alkalmazkodás legmagasabb stádiumát, a teljes kapitulációt az ember mindenáron való létezés-akarása előtt. Az ember szellemi mivolta Kertész szerínt az életképtelenségében van. Az egyén tapasztalata az emberi közösség igényei és érdekei hátteréből nézve azonnal használhatatlannak mutatkozik tűnik.

A Gályanapló címü fragmentumgyűjteményben Kertész intellektuális bősége gazdagsága nyilvánul meg. “Az elméleti indoklások pusztán konstrukciók”, írja, miközben mégis fáradhatatlan párbeszédet folytat a nagy kultúr-kritikai tradícióval – Pascal-al, Goethe-vel, Schopenhauer-rel, Nietzsche-vel, Kafká-val, Camus-val, Beckett-el, Bernhard-dal. Lényegében Kertész egy egyszemélyes kisebbség. A zsidóság fogalmához való tartozását Kertész az ellenségtől rákényszerίtett meghatározásnak tekinti. Mindemellett következményei által ez az önkényes besorolás lett a beavatása az emberről és a jelenkorról szóló legmélyebb tudásba.

Azok a regények, amelyek a Sorstalanság-ot követték, azaz A kudarc és a Kaddis a meg nem született gyermekért, jellegük szerint kommentálják és kiegészítik az első és mérvadó könyvet. A kudarc-nak maga ez a témája. Miközben egy Auschwitzról szóló valódi regénye biztos elutasítására vár, egy öregedő író azzal tölti napjait, hogy Kafka-stílusban egy jelenkori regényt ír, egy klausztrofobikus leírást a szocialista kelet Európáról. Végűl megkapja az értesίtést, hogy könyvét mégis kiadják, de akkor már csak ürességet érez. Az irodalmi vásáron kiállítva személye tárggyá válik, titkai banalizálódnak.
Kertész álláspontjának hajthatatlansága világosan felismerhető stílusában, amely olyan mint a szépnövésű galagonya sövény: tömör és tüskés a könnyelmű látogató előtt. Ezzel azonban feloldja az olvasót a kötelező érzelmek terhe alól, és egy különleges gondolati szabadságra csábít.”

- A Svéd Akadémia -

Sylvain Bourmeau közismert kulturális újságíró kérdésére Kertész Imre kifejtette, hogy számára nem létezik holokausztirodalom, csak egyszerűen irodalom, amely saját belső szabályokkal rendelkezik, ahogy az önéletrajz, a filozófiai vagy a történelmi írások is.

Véleménye a szerint a holokausztról nem lehet regényt írni, s ő a Sorstalanságban elsősorban nem is saját holokauszttapasztalatát kívánta megírni, hanem alapvetően regényt akart írni. Ugyanakkor az is fontos szempont Kertész szerint, hogy egy író mikor írja meg regényét; Auschwitz előtt, közben vagy után, hiszen az pontosan meghatározza a mű nyelvét, s őt elsősorban ez a kérdés izgatta.

Kertész külön hangsúlyozta: a 20. század újdonsága nem maga az antiszemitizmus, hanem a koncentrációs tábor, azaz maga Auschwitz volt, ezért szerinte ennek megértésén kell folyamatosan gondolkodnunk.

“A Sorstalanság a legmegrázóbb magyar holocaust-regény. A legjobb magyar elbeszélői hagyományok fontos fejezete: műremek, amelyben egy pusztulásba tartó utazás történetét olvashatjuk, s melyben minden pillanat túlélendő újdonságot tartogat, miközben az utas nyomában szüntelenül ott lohol a fertőzést és lázat lehelő halál. Semmi nem kézenfekvő a regényben, sőt ellenkezőleg, amit megél a főhős és ahogy megéli, az egyfajta furcsa kettősséget rejteget: az olvasó ismeri a megsemmisítő-táborok történetét és dimenzióit, az elbeszélő én viszont nem.
Kertész Imre az európai kultúra legmélyebb, esszenciális jellegű realitásaként ismerte fel Auschwitzot, amikor a diktatúrák folytonosságának realitásából pillantott vissza saját gyermekkorának szép és egyetlen Auschwitzára. Szépírói művének nagy strukturális felismerése, hogy Auschwitzból nézve nem látni Auschwitzot, a diktatúrák folytonosságának szemszögéből viszont úgy látni vissza rá, mintha lenne szép emléke. Diktatúrában minden tudattartalom eleve torzított. Kínos felismerés kontinuitást látni ott, ahol mások legfeljebb civilizációs rövidzárlatot, a gonosz megmagyarázhatatlan művét vagy a véletlen munkáját szeretnék látni. Kertész Imre nem Auschwitz prófétája, nem mások helyett beszél. Regénye bizonyos értelemben beavatás a titoktalanná vált világ titkába: Auschwitzba. Személy szerint ő nem választotta, hanem elszenvedte az igazságot. Így csupán tanúságot tehet róla. Ez a tanúságtétel teremti meg saját írói szava igazságfedezetét, hogy a lehetetlent (Auschwitzot) az irodalom által a lehetségesbe emelje: képes volt megmutatni egy belül átélt, de kifelé elmesélhetetlen világot. Ebben áll az ő szabadító tette, s regénye ilyen értelemben egyetemes jelentőségű.”
- Legeza Ilona-


Kertész Imre további díjai

Füst Milán-díj (1983)
Aszu-díj (1989)
József Attila-díj (1989)
Örley-díj (1990)
Az Év Könyve jutalom (1990)
Soros-életműdíj (1992)
Brandenburgi Irodalmi Díj (1995)
Márai-díj (1996)
Kossuth-díj (1997)
1997-ben a lipcsei könyvvásáron nagydíjat kapott, elsősorban a Sorstalanságért. 1997-ben a német kultúra külföldi terjesztéséért megkapta a Német Nyelvészeti és Költészeti Akadémia fődíját, a Friedrich Gundolf-díjat. 2000 májusában Herder-díjjal, majd novemberben a Die Welt hetilap irodalmi díjával tüntették ki. 2001-ben tagja lett a német Becsületrendnek (Pour le Mérite), amely a művészeknek adható legmagasabb németországi kitüntetés.
Budapest díszpolgára (2002)

Nobelprize: A 2002. év irodalmi Nobel-díja, Kertész Imre

Nobelprize: Biobibliográfiai jegyzet – Kertész Imre

Kertész Imre a Svéd Királyi Akadémián elhangzott beszédének teljes változata a Nobel.se honlapon: Kertész Imre, Nobel Lecture: Heureka!

Digitális Irodalmi Akadémia: Kertész Imre

Árgus: Pelle János: Kertész Imre és a “mélyzsidó” irodalmi hagyomány, Az Elysiumtól a Sorstalanságig

Legeza Ilona: Kertész Imre: SORSTALANSÁG

Honlap: Kertész Imre

KZS: Kertész Imre

Sulinet: Az első – Kertész Imre Nobel-díja

Stop: Kertész Imre: felnőttként értettem meg a totalitarizmus embertípusát

Wikipedia: Kertész Imre

Index: Kertész Imre átvette az irodalmi Nobel-díjat

Irodalmi Akadémia: Kertész Imre: Sorstalanság

Wikiquote: Kertész Imre

Művész Világ: Kertész Imre Gályanaplója finn nyelven

Vissza a Magyarok oldalra
___________________