Lénárd Fülöp

Vissza a Magyarok oldalra
___________________

Lénárd Fülöp Pozsonyban született 1862. június 7-én

Otthon németül beszéltek, de “az iskolákban magyarként neveltek, és ezért nem haragszom. “- írta önéletrajzában. A pozsonyi reáliskolában a tanítási nyelv ebben a korszakban a magyar volt.
“Az iskola szilárd erkölcsi tartást adott, nem találtam ilyet az osztrák iskolákban végzett fiatalemberek között. A magyar irodalom és történelem, ahogy tanították, nagy mélységeket és érdekességeket tartalmazott, egyébként a német nyelv és irodalom szintén tantárgy volt. Így azután semmi sem hiányzott nekem az iskolából; a tanárral csak magyarul beszéltünk (különösen körülbelül 1877 után), egymás közt, egyébként azonban tetszés szerint németül is.”
- Lénárd Fülöp -

Lénárd jelentős örökséget köszönhetett iskoláinak: természetszeretetét, a tudományról alkotott felfogását, alapvető módszerét, érdeklődési körének jelentős részét és még egy eszközt is. Mindemellett megismerte magyar irodalom és történelem hősi mítoszait, és valamiféle pontosan meg nem határozott erkölcsi álláspontot is magával vitt.


A bécsi, majd a bécsi budapesti egyetemen fizikát és kémiát, Heidelbergben és Berlinben ezenkívül matematikát hallgatott.

Doktorátusát 1886-ban szerezte meg a Heidelbergi Egyetemen. Eötvös Loránd engedélyével rövid ideig a budapesti egyetemen dolgozott, de a fél évi munka után sem kapott állást, mert nyilván nem nyerte el a professzor tetszését.

Ez után került végleg Németországba. Ennek ellenére a Magyar Tudományos Akadémia 1897-ben megválasztotta levelező tagjának, (mely csak magyar tudósnak járt), 1907-ben pedig tagjának.

A katódsugarak tulajdonságait kutatta. A fotoelektromos hatásra adott magyarázatát általában ma is elfogadják. Lénárd legfőképpen Heinrich Hertz tanítványának nevezhető. Bonnban asszisztenskedett Hertz mellett 1892-1894 között, mindkettőjük és az elektromosságtan szempontjából nagyon különös időszakban. Hertz még 1888-ban mutatta ki kísérletileg az elektromos hullámokat, tehát Lenard odaérkezése előtt, környezetében ezért az elektromosság hullámtermészetét alapigazságnak tekintették.

Amikor a ragyogóan kísérletező Lenard nekilátott a vizsgálatoknak, már nagy előnnyel rendelkezett: lényegesen jobb vákuumtechnikával dolgozott, ezért Hertztől eltérő eredményre is jutott. Képes volt eltéríteni a katódsugarakat, és bebizonyítani, hogy negatív töltésűek. 1892-ben a katódsugarakat kivezette a levegőre is, olyképpen, hogy a vákuumcsövön lévő apró lyukra alumíniumfóliát helyezett, és ezen a Lenard-ablakon, keresztül a katódsugarak kiléptek a levegőre. Ezzel aztán merőben új lehetőséget nyitott a tanulmányozásukhoz, és hozzájárult ahhoz, hogy J.J. Thomson eljusson a döntő jelentőségű e/m méréseihez, amit az elektron felfedezésének szokás tekinteni Lénárd nagy bánatára, aki magának szerette volna tulajdonítani az elektron tényleges felfedezését. A Lénárd-ablak elkészítése után ugyanis igen sok lényeges megfigyelést tett a katódsugarak természetére (abszorpció, eltérítés, ionizáló és lumineszcenciás hatás stb.) vonatkozóan.

Kiváló minőségű csöveit maga tervezte és elkészítésükben is részt vett, ezért Röntgen is vásárolt tőle csövet, ami egyik oka lett a Röntgen-sugarakkal kapcsolatos prioritási vitájuknak.

A bécsi Akadémia az 1896-os Baumgartner-díjat megosztotta Lénárd és Röntgen között, hasonlóan járt el a Royal Society a Rumford éremmel és a párizsi Akadémia a La Caze díjjal. A Nobel-bizottság egyhangú Lénárd-Röntgen-jelölése ellenére a Svéd Tudományos Akadémia úgy döntött, hogy az első, 1901-es díjat egyedül Röntgen kapja.

1901 és 1905 között minden évben javasolták Nobel-díjra, melyet végül 1905-ben ítélték neki oda a katódsugárzással kapcsolatos munkáiért.

Lenard az elektromosság természetét kutatta, és minden eredményével ehhez tett lényeges megállapításokat. Mint Hertz-követő az elektromosság hullámelméletét vallotta, hullámzó közegnek természetesen az étert tekintette. Ragyogó kísérleti eredményei messzemenően nem függetlenek Lenard világnézetétől, mely végül is elvezette a “deutsche Physik” kiépítéséhez.

Azt, hogy mi is vezette Lenardot fasiszta nézeteihez ugyanannak alapján lehet megérteni, mint aminek alapján relatív sikertelenségét. Hiába ismerték el ragyogó kísérleteit, mondanivalóját (vagyis éppen azt, amit kísérletei szolgáltak) a mérvadó tudósközösség egyre inkább elutasította. Az X-sugárzás felfedezését Röntgennek, az elektronét J.J. Thomsonnak tulajdonították, neki pedig egyszerű Nobel-díjjal szúrták ki a szemét. Számára ezt pszichológiailag nem lehetett könnyű feldolgozni.

Az egész mögött egy ördögien népszerű ember állt: Albert Einstein. Einstein 1905-ben Lenardtól radikálisan eltérő módon értelmezte a fényelektromos jelenséget, mégpedig úgy, hogy az étert, Lenard alapfogalmát, egyszerűen elvetette. Helyette Planck hatáskvantumát használta fel, melyet mindaddig szinte senki nem vett komolyan. Ami azonban még ennél is borzasztóbb, az a speciális relativitáselmélet, amely szinte kísérleti bizonyítékok nélkül (ha csak Michelson és Morley negatív mérését nem tekintjük ennek) arra épített, hogy éter egyszerűen nem létezik, és ugyanezen alapult Einstein gravitációs elmélete is. Már pedig az éter kiküszöbölése csakugyan tragikus Lenardra nézve: ügyes kísérletezővé degradálja, aki ugyan talált egyet-mást, de minden lényeges fizikai állítását a semmiről tett kijelentésnek minősíti. Horribile dictu ez az ember, Einstein, a tudomány sztárjává vált, talán soha nem látott népszerűségnek örvendett.

Lénárd szerint a relativitáselmélet voltaképpen üres matematikai spekuláció mely szinte semmit nem tett a meglévő ismeretekhez, csak matematikai hókusz-pókuszok eredményeként egy csomó zöldséget állított (például az ikerparadoxont), az általános elmélet pedig mit sem segített a gravitáció jobb megértésében. Ő maga viszont a dynamid-elmélet alapján konstruált egy kvalitatív gravitációelméletet, amely szerint az atomon és a dynamidán belül mozognak az elektronok, és az így generálódó köráramok egymásra hatása eredményezi a gravitációt.

Az 1920-as évekre majdnem teljesen előttünk áll Lenard “német fizikája”, mely végső kifejtését a harmincas években publikált, gigantikus, négy kötetes művében kapta meg. A fizika ezek szerint két fő részre oszlik: az anyag és az éter fizikájára. Az előbbihez tartozik a mechanika, hangtan, hőtan, az utóbbihoz az optika, elektromosságtan mágnesség. “Mutter Natur” megismeréséhez legközelebb az éterfizika visz, mert így jutunk el az egész természetet átlelkesítő Szellemhez. A tudomány története, melyet ismét hatalmas műben mutatott be, azt bizonyítja, hogy a Szellemhez a német Naturforscher-mentalitás vitt legközelebb, és általában az árja “népi” (völkisch), illetve északi (nordisch) gondolkodás, szemben a kalkulatív, spekulatív zsidó mentalitással, mely a legláthatóbban a relativitáselméletben öltött testet, de az újabb fizika más ágazataiban is. Ami a relativitáselméletben értékes (tömeg-energia ekvivalencia), már felfedezték tisztességes “német fizikusok”, főleg Hasenörl.

A világkép teljesen lecsupaszítva tehát így néz ki: a világegyetemet kitölti az egységes Uréter, melynek minden anyagi tárgyhoz kapcsolódó változata az éter. A Szellem hasonlóan betölti a teret, de ez csak az élő anyag molekuláihoz társul, viszont létezik az élő anyag molekulái nélkül is. A fizikai megismerés legmagasabb foka az éterfizika, mert ez visz legközelebb a Szellemhez, mellyel magával nem lehet közvetlen kapcsolatot létesíteni. Az éterfizika egyúttal az emberi megismerés határát is kijelöli: az éter maga közvetlenül nem észlelhető, csak a rá utaló jelenségek alapján tudunk némely tulajdonságáról. Ezeket a jelenségeket azonban csak szorgalmas megfigyeléssel és kísérletezéssel ismerhetjük meg, már csak azért is, mert ez utóbbiak az igazi fizikai kutatás egyedüli legitim eljárásai. A tudomány története azt mutatja, hogy a különféle népek tudósai különbözőképpen űzték a tudományt de a német kutatók sajátították el legjobban ezt az egyedül legitim módszert. Ezért a német fizika az igazi fizika, minden mást ennek mércéjével lehet megítélni. Szemben áll vele a zsidó fizika, mely elméleteket gyárt, ahelyett hogy új ismeretek szerzésére törekedne. Éppen ezért ez utóbbi szemfényvesztés és üldözendő, éppúgy mint képviselői.

1933-ban hatalomra került Hitler. Közben Lenardhoz csatlakozott egy másik Nobel-díjas fizikus, Johannes Stark, és a “deutsche Physik” mozgalommá duzzadt.

A magyarországi tudományos intézmények közül nem csak az Akadémia, hanem az egyetemek is számoltak vele. A kolozsvári egyetem 1902-ben meghívta a megüresedett fizikai tanszék professzorának, mégpedig a matematikai fizikus Farkas Gyula javaslatára. Lénárd komolyan fontolóra vette az ajánlatot, végül azonban elhárította a meghívást. Még 1914-ben is kapott magyarországi ajánlatot: Jankovich oktatási miniszter felkérte, hogy az új pozsonyi egyetemen foglalja el a fizikai katedrát.
A Magyar Tudományos Akadémiával élete végéig fenntartotta a kapcsolatot.

Fizikai Szemle, Palló Gábor: ELEKTRON ÉS ÉTERFIZIKA: LÉNÁRD FÜLÖP (1862-1947)

Wikipedia: Lénárd Fülöp

Sulinet: Lénárd Fülöp (1862-1947)

MiMi: Lénárd Fülöp

OSZK, Jeles Napok: Lénárd Fülöp

Történelem jelen időben, Huszadikszázad: A Nobel-díj nyertese – Lénárd Fülöp

Képeslap: Lénárd Fülöp

Fokusz Info: Magyar származású Nobel-díjasok, Lénárd Fülöp – Az elektronok kutatója

Fizikai Szemle: Lénárd Fülöp: HEIDELBERGI LEVÉL

Vissza a Magyarok oldalra
___________________